Bevezető

Sziasztok! :)
Tudom, tudom, már előbb kellett volna frissítenem. De annyira sok dolog történt a nyáron, hogy szörnyű... azonban most itt az új rész a BEVEZETŐ, ami véleményem szerint elég furcsára sikeredett. De majd meglátjátok. :)
Egyébként ezt a fejezetet először angolul írtam meg... valamiért úgy minden sokkal keményebb. :D
Na nem is fárasztalak titeket tovább.
Jó olvasást!!
Puszi,
Eilis


- Nem tudtam, ki vagyok. Csak vártam, és vártam valamire, ami sose jött el. A Halálra tán… vagy Őrá. Tudtam, hogy a boldogság sosem lesz a barátom, és én csak várakoztam az örökkévalóságig, míg azt nem mondtam: elég. És most… Az életem üres, akár csésze, melyből az utolsó csepp teát is kiitták. Nem tudtam, ki vagyok. Most sem tudom. Csak remélni merem, hogy az életem ezután olyanná változik, amelyet mindig is álmodtam. Apám egyszer azt mondta, hogy az élet olyan, amilyennek megteremtjük. Én próbáltam. Annyira próbáltam megalkotni magamban azt az álomvilágot, amelyet elképzeltem, hogy lassan beleőrültem és a kép, amely bennem élt lassan a valóságban is kezdett megjelenni. De csak számomra. Mert amilyen világban én éltem, mikor lehunytam a szemeim, az teljesen eltért a felszín durva és erőszakos életétől, amely bántott engem. Úgy kezdtem viselkedni, mint az én álomvilágom lakói, mindent elneveztem, a tárgyakat beszélőnek hittem. Mikor belenéztem a tükörbe, úgy láttam, mintha a szemem a hangulatomtól függően változna. Mint a hangulatgyűrű. És tudja, hogy mi a legfurcsább? Hogy néha úgy érzem, előtör belőlem egy másik én. Vagy csak… én látom így. A barátaim eltávolodtak tőlem. De talán ők azok, akik megérthetnék a másságomat, hiszen Kara nem tud beszélni, mert néma, és kiskorában bennmaradt egy égő házban, aminél súlyosan megégett az egyik karja. Lee soha nem mert magasba és vízbe menni, az egyik ujja még hiányzik is. És, talán ami a legfontosabb, nem mer elmondani nekünk valamit.
- Nos, ne felejtsük el, hogy miért is van most itt – szólalt meg a pszichológus, miközben Delilah kétségbeesett ábrázatát figyelte. – Engem komoly problémákkal keresett fel.
Delilah magában szép, hosszú körmondatot mondott, mire képes volt kimondani egy értelmes, nyugodt feleletet.
- Ez komoly probléma – bizonygatta a nő, majd félig felült a fekete bőrheverőn. – Nézze, Dr. Howard… Nekem segítségre van szükségem. Méghozzá igen hamar. Ez már beteges! Ez az egész olyan régóta tart és kezd elhatalmasodni rajtam. A szüleim elváltak, fogalmam sincsen, hogy a nő, akivel apám él, mivel foglalkozott korábban.
- Ez egy tökéletesen orvosolható probléma. Üljön le vele beszélni, kérdezgesse kicsit az előző életéről, ismerje meg. Közeledjen felé. Van testvére?
A lány hatalmasat sóhajtott.
- Nincsen. Egyke vagyok – ismerte be. – De…
- Ez mindent megmagyaráz – szakította félbe a lányt. - Egyedül töltötte a gyermekkorát, így később pótolja be a lemaradásokat az álomvilágában. Érthető – mondta, s megigazította szemüvegét orrnyergén.
Dr. Howard idősödő pszichológus volt. Hatalmas, kerek szemüveget viselt, sötétbarna, majdhogynem fekete bőrén tisztán kirajzolódtak az őszülő, szürkés szálak, amelyek félig befedték fényes kobakját is. Barátságos, jólelkű ember volt, ám ennek ellenére sosem mosolygott – ajkára még a gyermekek sem tudtak mosolyt csalni. Nála a vigyorgás általában az ajka szélének megmozdulását jelentette.
Delilah jellegzetes, mély hangján hamar tiltakozni kezdett.
- Nem volt nehéz gyermekkorom. A szüleim csak nemrég váltak el, azelőtt még minden rendben volt.
- Azt mondta, hogy régóta vannak ilyen gondjai. Mégis milyen régóta?
- Hát… tudja, én nem éltem mindig Georgetown-ban. Mikor ide, Texasba költöztünk, akkor még nagyon-nagyon pici voltam. Néhány hónapos talán.
A férfi bólintott egyet, s azt javasolta, folytassa.
- Korábban nem az Egyesült Államokban éltünk, hanem kint, Párizsban. Anyukám Franciaországból származik, ahol minden teljesen más.
- Szabadidejében milyen elfoglaltságai vannak? – tette fel az újabb kérdést Dr. Howard.
- Tárgyakat gyűjtök. Mindenfélét, amiket életemben kaptam illetve találtam. Ezek azok a bizonyos Beszélő Tárgyak. Mindegyiknek külön jelleme van, úgy tekintek rájuk, mint az emberekre – magyarázta, miközben kezével erősen gesztikulált. Rossz szokása volt, akárcsak a dadogás – régen olyannyira dadogott, hogy máig sem nőtte ki ezt a rossz tulajdonságot.
- Értem. És még?
- Szeretek zenélni – a gitározás és a zongorázás végigkísérte az életemet. Négyévesen nyúltam hozzá először ezekhez a hangszerekhez, utána a szívemhez nőttek. Nehezen tudnék megválni tőlük, akárcsak a Beszélő Tárgyaktól.
A pszichológus Delilah-ra pillantott egy másodpercre, majd folytatta a jegyzetelést.
- Ezek is… beszélnek? – Az utolsó szót sikerült kínosan gúnyosra vennie. Delilah gyilkos pillantást küldött feléje.
- Időnként. Elég ritkán, de őket is elneveztem… tudja, amit elnevezek, az általában életre is kel. Szoktam verselni is… mindig én voltam az osztályom nagy verselője.
- Mikről ír?
- Az álomvilágról – felelte könnyedén a lány, majd visszadőlt a heverőre. Érezte, hogy semmit nem ér ez az egész, és csak időpocsékolás a lélekbúvárnál vergődnie, mikor Dr. Howard nem érti meg. Őt senki nem érti meg.
- Azt hiszi, hogy a problémája ritka, de igenis szokványos – rengeteg ilyen esettel találkoztam már. Csütörtökön újra jöjjön el hozzám, és beszélgethetünk a személyiségzavaráról. – Állt föl a férfi, majd a jegyzeteket az asztalára helyezte, s megfordulva a fiatal nőre pillantott. – Egész jól haladunk, Delilah. Kezdjük megérteni egymást.
A lány megköszönte a beszélgetést, majd távozott a szobából.
Delilah ’Dee’ Lancaster mindig is furcsa embernek számított. Baráti körébe tartoztak azok az emberek, akiknek még hasonló furcsaságaik voltak, mint például Karoline ’Kara’ McKinney. Ő és Dee már kiskoruk óta jó barátságban voltak, és akármilyen furcsa is, Kara néma. Így is egy életre szóló barátságot kötöttek, s ebbe Lee Reynolds és Lisbeth ’Liz’ Cunningham is betársult. Lee-t sokáig csúfolták, mert hiányzott egy ujja, Liz pedig régen szemüveges volt, azonban egy agyműtét során, egy különös véletlen folytán megjavult a látása. Ez az összes furcsaság mind egy barátságba tömörült, és a négy lány ezekkel a problémákkal, de együtt nőtt föl. Ez a különleges társaság fiúkat is befogadott, mint Christopher Simmons-t, vagy Maximilian Russel-t, kiket csak az általános iskola közben fogadtak be.
Mindegyikőjük egy-egy egyéniség volt. Egy-egy féltve őrzött titokkal…

"Iszaszaka no
Csiri mo medetaja
Koto hadzsime

Tétova porszem,
Kedvező előjele
Az új kezdetnek."

(Liza Dalby - Gésa)